A szakítás anatómiája

Posted: 2009. március 24. in Agymenés
Címke: ,

Preambulum

Ezt a bejegyzest nem jozanul irtam. Hosszas meditacio utan egy transz-szeru allapot koszontott ram, es mindenkeppen ki kellett adnom magambol, ami bennem kavargott.

Es kezdetet veszi

Örökké az álmaim részévé váltál. Nem akkor múlt el a szerelem, amikor találkoztunk. Akkor találkoztunk, amikor már elmúlt a szerelem. Megédesítetted a napjaimat, és én bármit megtettem volna, hogy ezt a gyönyörű szívességet viszonozzam. Még ha nem is szóltál hozzám, gyönyörű voltál. Imádtam azokat a pillanatokat, amikor szabadon álmodozhattam, elképzelhettem egy olyan világot, amiben az életed része vagyok.

Nem hittem el, amikor hozzám szóltál! Megrémültem, összezavarodtam, hirtelen egy olyan világ nyílt meg előttem, amire mindig is vágytam…

Egy-két kedves pillanat, pár pillantás, és az álom valóra vált.

Nem tudtunk beszélni. Otthon mindig csend volt. Nem volt közös témánk. Aki ezt nem vallja be, az hazudik! Mindenki azt mondta, milyen tökéletes pár vagyunk, de nem értem, mit láttak bennünk. Ha mellette ültem, nem beszélgettünk, csak néztem előre, magam előtt látva sanyarú életem minden egyes állomását!

Ez nem volt mindig így! Még az utolsó napokban is voltak olyan csodálatos napok, amikor valahogy egymásra hangolódtunk, és mindkettőnkön messziről látszott, hogy szeretünk együtt lenni.Ezek a napok azonban, ahogy a hétköznapok súrlódása felőrölt, eltűntek.

Az utolsó hetek szörnyűek voltak!

Örlődtem. Azért, mert rájöttem, hogy óriási hibát követtem el!

Megismerkedtem veled. Ez pedig egyértelmű utalás, hogy miattad akarok szakítani vele… Bármit megtettem volna, hogy elkerüljem, de figyelmetlen voltam. Egy apró kis hiba, és minden álom összetört!

Gitárommal a kezemben egy szakadékba nézek
Kapaszkodom a húrokba mert lezuhanni félek
Hisz hív a mélység, egyre jobban, ha magam lennék, elbuknék
De amíg még a hat húr kitart, addig én is bírom még…

Intermezzo.

Kellett egy kis átvezetés, hogy megértsük, milyen űr jött létre bennem. Valami megszakadt! Nem voltam képes gondolkodni. Életemben először teljesen egyedül voltam! Senkihez nem volt szólnom, senkinek nem tudtam elbeszélni a gondjaimat. Senki nem volt, aki megértett volna, akiben megbízhattam volna annyira, hogy csak egyszer kisírjam magam a vállán…

Próbáltam újra felvenni a kapcsolatot, de számodra nyilvánvaló volt, hogy miattad hagytam őt el! Bármit megtettem volna, hogy úgy maradjon minden! BÁRMIT!

Egyvalami nagyon fontos azzal kapcsolatban, ahogy akkor irántad éreztem! Soha, egyetlen percig nem fordult meg a fejemben semmi, ami nem másfél méteres távolsággal kezdődött. Bármit megtettem volna, és megtennék most is azért, hogy csak percekre a közeledben lehessek. Hogy hallhassam a hangodat, láthassam a mosolyodat, érezhessem az illatodat… Ez olyan boldogságot adott volna nekem, ami talán segített volna átlendülnöm. Elindulnom valamerre. Keresgélni a világban azt, aki hozzám való. Talán ha kiépült volna a bizalom… De ez az, amire nem volt idő!

A megismerkedésünk után nagyon gyorsan jutottunk el a kapcsolatban arra a pontra, ahol már nem lehet folytatni.

Ez volt a tragédia alfája, és omegája!

Egy hónappal korábban, vagy egy hónappal később!

Bármikor ismerkedtünk volna meg ez nem így alakul…

Tudom, mit gondolsz rólam! De mielőtt megismerkedtünk, már azelőtt nem egyszer felmerült mindkettőnkben a szakítás gondolata! Csak féltünk kimondani! A pohár pedig a legrosszabb időpontban telt be!

Egy életre az álmaim részévé váltál… Soha nem felejtem el, amit tőled kaptam. Még ha nem is szólsz hozzám soha többé, én soha nem felejtek!

És megkaptam, ami járt nekem. Egy igazán nehéz szakítás élményét, amikor valakit, akit szeretek, akármilyen értelemben is, elveszítek.

Talán szándékosan csináltam…

De tény, hogy rajtad kívül szeretni én mást már nem tudok. Eddig még csak egyszer éreztem hasonlót… De ő egy szót sem szólt hozzám, soha. Tőle csak egy mosolyt kaptam… Abból az álomból egy kapcsolatba menekültem, ami olyan életet hozott, amit soha nem kívánok vissza. Bárki megkérdezen, máig azt mondanám, szerettem őt. Szerettem, de együtt élni vele nem ment! Ha csak néha tudtunk volna kommunikálni, vagy nem úgy reagált volna minden apró kis örömömre, hogy aha

Semmi közös nem volt bennünk.

Soha nem lesz senkim…

Nem is akarom. Amit Te jelentettél számomra, az soha nem fog megismétlődni! Még azelőtt váltunk el, hogy megbarátkoztam volna a gondolattal, hogy nem lehetünk együtt. Csak egy apró közelség, néha kis baráti csevely, vagy egyszerűen egy semmi komoly dolgot nem jelentő mosoly… Soha többé nem fog megtörténni. Engem pedig máshogy nem lehet elvarázsolni. Ha nem is akarom igazán magam körül keresni a jeleket, ha nem tudok kommunikálni, elhitetni, hogy érdemes vagyok arra, hogy velem foglalkozzon valaki, akkor mondhatjuk, hogy “elvesztem”. Csakhogy nem ez a helyzet.

Nekem mindig ott lesz egy emlék… Naplót vezetek, annak ki tudom írni a gondolataimat. Azokat a gondolatokat, amiket neked mondanék el! Most erre van a legjobban szükségem! Hogy elmondjam neked, ami fáj! Ha megbíznál bennem, és én is megbíznék benned… Ha csak egyszerűen beszélhetnék, Te pedig hallgatnál…

Olyan álmok gyötörnek, mik megbénítanak. Ismét nem vagyok képes szépeket álmodni… Minden reggel, amikor felébredek, és a jobb oldalra fordulok (mert máig az ágy baloldalán fekszem), látlak téged magam előtt. Aztán felébredek…

Létezik pokol. Egy antiszociális kocka, mint amilyen én vagyok, csak egy poklot ismer… A viszonzatlan szerelem poklát! Nincs belőle gyógyulás, nincs, akinek elmesélhetnéd, nincs, aki meghallgat… Vagy ha lenne, előtte nem bírsz megnyílni, bármennyire is szeretnél!

Reklámok

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.